Spartacus Vitorlás Egylet

Klub › Történet

49er hazai vizeken (2000–2007)

Megjelent a Vitorlázás 2007/5. számában

13 egység vett részt a 2007. évi T-Systems 49-es Magyar Bajnokságon. Soknak számít ez? Ha a korábbi évek 8–10 indulójához viszonyítjuk, akkor egyértelmű az előrelépés: több mint 30%-os a növekedés. De beszélhetünk-e áttörésről? Erre a kérdésre is pozitív a válasz, mind a többi hazai kétszemélyes olimpiai osztályhoz mérten, mind pedig az osztály elterjedtsége szempontjából. Ha a lehetőségek felöl nézzük: a Magyarországon lévő 15 hajóból csak kettő nem volt ott a bajnokságon, azaz mozgósítható és motivált a csapat. Ez a fejlődés további irányát is egyértelművé teszi: további hajók behozatalára van szükség, ahogy azt az idei évben több páros is megtette.
Az áttörés legfőbb mutatója azonban mégis az, hogy lezárult a “sparis” dominancia korszaka. A korábbi bajnokságokon a mezőny többségét, tavaly pedig pont a felét a földváriak, a Spartacus versenyzői adták, s az 49-esezést legtöbben a sparisok és barátaik ügyének, “bulijának” tartották. Idén viszont a 13-ból már csak 3 és fél egység volt földvári, míg a többség más klubokból, Füredről, Almádiból, Tihanyból, Siófokról és Agárdról jött. Persze voltak köztük alkalmi párosok is, de a 4 és fél BYC-es egység jól mutatja az átalakulás mértékét. (Amikor tavaly bekerült az első hajó a BYC-be, persze sejtettük, hogy nem sokáig lesz egyedül. A füredi flotta bemutatását lásd külön). Bízunk benne, hogy az Almádi Yacht Klubbal való többéves együttműködésünk is további versenyzőket hoz a mezőnybe 2008-ra.

Vissza a kezdetekhez

Hogyan indult a 49-esezés Magyarországon? Az olimpiai státusz 1996-os megszerzése után itthon is felvetődött a vitorlás szövetség támogatásával több hajó vásárlása tehetséges fiatalok számára, de ez az elképzelés nem valósult meg. Pár évvel később, 2000-ben két bátor ember, Hamrák Péter és Kovács Dani úgy döntött, hogy kipróbálja, milyen is ez az új hajóosztály. Kétkedők voltak bőven, néhányan a hajó kezelhetőségét, többen a balatoni vitorlázásra való alkalmasságát kérdőjelezték meg. Hamyék első próbálkozásai inkább a kétkedőket igazolták, legalábbis amikor egyszer egy 4-es keleti szélben a Földvár-Cső távot oda-vissza 20 fölötti borulással teljesítették (az eredeti cél Füred lett volna). Ez azonban nem szegte kedvüket, “autodidakta” módón szép fokozatosan elsajátították a hajó kezelését. S ekkor beindult a dolog, a 2000-es magyarországi 470-es VB után négy újabb sparis páros alakult, illetve az olimpiai után a BKV-s Goszleth Marcell és Szörényi Ádám is a 49-esezés mellett döntött. Így került megrendezésre 2001-ben a hajóosztály első magyar bajnoksága.


Beilleszkedés vagy önállóság

A 49-es hajóosztály azonban nem tudott bekapcsolódni a hazai kishajós vitorlázás hagyományos versenyprogramjába. Voltak akik ezt különcködésnek tekintették, és a csapat sajátos magatartásával magyarázták. Az alapvető ok azonban magának a hajónak a jellege. Egyrészt a hátszeles szakaszban a blisztertől nem sokat látni, így más típusú hajókat elég nehéz észrevenni és elkerülni. A kezdeti időszakban, amikor még “kezdőként” egy pályán versenyeztünk más hajóosztályokkal, volt, hogy csak a szerencsén múlott egy-egy komolyabb ütközés elkerülése. Másrészt a 49-esek versenypályájára vonatkozó nemzetközi előírás és az akkori magyar versenyrendezői gyakorlat között elég nagy különbség volt: több éves küzdelmet kellett folytatnunk a rövid, 20-25 perces, kreutz-hátszél pályánk elfogadtatásáért. Annak ellenére, hogy a több, de jóval rövidebb futam megrendezése gyorsabb, könnyebb és jobban megfelel a balatoni szélviszonyoknak, mint a nagy pályás, kétórás futamoké. Persze ha több hajóosztály versenyez egy pályán, ahogy a hazai vizeken még ma is ez a jellemző, akkor nehéz, sőt szinte lehetetlen ezeknek a feltételeknek (a korábbi rajtvonalon való hátszeles befutónak, napi négy futamnak, stb.) a teljesítése. Ráadásul külön igényeink is vannak: nem szeretjük a vízi halasztást és a futamok közötti várakozást; nem jó a kis szél – korábban az osztályelőírás meghatározta a minimális szélerőt -, ahogy a túl nagy sem – a maximális szélerő még mindig megvan: 25, illetve 30 csomó, bár a nemzetközi versenyeken ezt azért nem mindig tartják be (mi itthon azért a biztonság kedvéért ragaszkodunk hozzá). Adódott így az ötlet: egy önálló 49-es versenysorozat, amelyet a külföldi minták alapján Grand Prix sorozatnak neveztünk el.

A hajóosztály fejlődése: egymásra épülő lépések

A 2002-ben indult GP sorozat célja a megfelelő versenypályák biztosításán túl a 49-esezés népszerűsítése volt. Minden versenynek más-más a helyszíne: a biztos pontnak számító Földvár mellett Füred, Agárd, Almádi és Abádszalók. Utóbbi, azaz a Tisza-tavi GP túl is nőtt egy sima vitorlás verseny keretein, miután szorosan kapcsolódott a helyi nyári programokhoz: vitorlások fáklyás felvonulása, szépségkirálynő-választás, EDDA koncert. nem véletlen, hogy az első években többen kisérték el a csapatot e túrára, mint ahányan mi versenyzők voltunk! A GP-sorozatot 2003-ban a tévében is követni lehetett: a sportcsatorna minden állomásról külön negyedórás összefoglalót adott, remek felvételekkel. (Saját élmény ennek “eredményéről”: egyik nap a munkahelyemen a portás azzal fogadott, hogy látott a tévében. Hol, milyen műsorban? – kérdeztem meglepetten. A Sport1-en, valami furcsa hajószerűvel versenyzett.). Így vált egyre komolyabb eseményé a GP, külön vándorkupával, évvégi bulival egybekötött díjkiosztóval, majd a szerencse is ránk mosolygott. A hajóosztály szponzora egy világcég lett, ami az utóbbi két évben lehetővé tette, hogy az önálló versenysorozatunkat pénzdíjassá tegyük.

Utánpótlás-programok

Amelyik hajóosztály nem áldoz az utánpótlására, annak nincs jövője. Ez a felismerés vezetett arra, hogy új módszerekkel népszerűsítsük a 49-esezést. A tapasztaltok azt mutatták (és mutatják), hogy aki egyszer kipróbálja a skiffezést, az nagy valószínűséggel “megfertőződik”, amiből logikusan következett, hogy erre, azaz a hajó kipróbálására kell lehetőséget teremtenünk. Például egy egyhetes ifjúsági táborral, ahol a fiatalok előbb a parton, majd egy régi versenyző irányításával a vízen, végül önállóan tanulják a 49-es kezelését.  Az ötlet az almádiaktól származik: ha már úgyis rendeznek egy GP versenyt nekünk, miért ne lehetne utána a klub ifjúsági versenyzőinek viszonzásul egy ilyen különleges lehetőséget adni? Mi természetesen igen mondtunk a felkérésre, így 2005-től kezdve minden nyáron tartunk ott egy ilyen tábort. (Erről részletesen lásd a Vitorlázás 2005/6. számában “Skiffesek kerestetnek” címmel megjelent cikket).

A másik eszközünk az utánpótlás támogatására egy 2006-ban elindított pályázati program, amely révén az osztályszövetség tulajdonában lévő versenyhajó éves használati jogát nyerhetik el a fiatal jelentkezők. Ez természetesen kötelezettséggel is jár: az adott év teljes versenyprogramját teljesíteni kell. Az első két szezon tapasztalatai vegyesek, az egyik nyertes páros “megfertőződött”, míg a másiknál még kicsit korainak bizonyult a hajóváltás. A hajóosztály fejlődésével azonban reményeink szerint egyre több lesz a fiatal jelentkező, s így egyre “nehezebbé” válik a pályázatok értékelése. Az ideális megoldás persze az ifjúsági 29-es hajóosztály itthoni meghonosítása lenne, amelyben már fiatal korban könnyen meg lehetne tanulni nemcsak a skiffezés alapjait – ez megfelelő irányítás mellett 49-esben is működik, lásd a táborokat – de az önálló versenyzést is. Ez azonban valószínűleg már nem valósulhat meg csak a “régi” 49-esek társadalmi munkája révén.

Jelen és jövő

A 49-es mezőny színesedett: több versenyző, több klub, szélesebb korosztály (16-tól 38 évesekig). Vagyunk néhányan még a “régiek” közül, vannak a 470-esből átült feltörekvő juniorok, a hajópályázaton nyertes ifik, és végül azok a lelkes vitorlázók, akik több-kevesebb kishajós tapasztalattal gondoltak egy merészet, és belevágtak egy számukra teljesen új dologba. (Bár elsőre még a “profiknak” is új a skiffezés, az első sebességi élmény, hátul a papucsban állva, kissé remegő lábakkal száguldani lefele bliszterrel, reménykedve abban, hogy nem kerül semmi a hajó útjába. szívesen átélném még egyszer ezeket a pillanatokat). Ebből a szempontból teljesnek mondható a mezőny, ahogy a bajnokságon kiderült: mindenkinek volt ellenfele, nem maradt egyedül senki sem a mezőny elején, sem a végén, a mezőnyben pedig komoly küzdelmek zajlottak. S bár a szél nem velünk volt – három napig “küzdött” egymással a nyugati és az északi, még a rövid futamokon is sok furcsaságot produkálva -, végül négy nap alatt 15 futamot teljesítettünk.

Jövőre minden folytatódik: a GP, az ifjúsági tábor, a hajópályázat. És valószínűleg a létszámnövekedés is, hiszen a bajnokság óta újabb vitorlázók kerestek meg, hogy adjak tanácsokat és ötleteket, mert szeretnének átülni 49-esbe. Érthető, hiszen itt mind a vitorlás élmény, mind a jó csapat és hangulat megvan. S egyszer majd sor kerül arra is, hogy egy fiatal tehetséges páros úgy gondolja, hogy ebben az olimpiai hajóosztályban próbál meg versenyezni nemzetközi színtéren is. Ami ellene szól(hat): a járatlan út és a feladat nehézsége, mert a jelenlegi kvótaszámok miatt pl. 470-esben egyszerűbb az olimpiai kijutást elérni, mint 49-esben. Ez azonban változhat. Ami mellette szól: a felkészülés egyre hasonlóbbá válik, ugyanúgy csak a nemzetközi mezőnnyel való folyamatos együtt vitorlázás hozhat eredményt, ahogy a költségek is hasonló nagyságrendűek. A “súlykérdés” viszont szabadabb: a 49-esben a legénység együttes testsúlyának kell 150-155 kiló körül lennie, és ezen belül például a kormányosnak nincs előírt súlyhatára (65 és 90 kilóval ugyanúgy működhet a dolog, csak legyen megfelelő legénység), mint a 470-esben. Végül a skiffek előretörése a jelenlegi trend, meghatározó helyük van és lesz az olimpiai programban (jön a 29erXX mint női hajóosztály?!), azaz az idő nekik dolgozik.

Ignácz Károly