Spartacus Vitorlás Egylet

Klub › Történet

Különleges kékszalag verseny

1967. július 30-31, holdtölte, 81 induló

Iklódy-Szabóék „Sólyom” öreg kutterján vettem részt életem első Kékszalagján 1942-ben, 15 évesen. Nagy élmény volt két napot versenyezni éjjel nappal, pedig kis szél volt és a „Sólyom” nagyon lassú hajó volt. Talán azért is mert ez volt az első komoly vitorlás élményem, számomra a tókerülő maradt mindig a legrangosabb verseny.

Az alapkiírás szerint ezen a versenyen minden olyan vitorlás hajó részt vehetett amely 15 négyzetméterrel nagyobb vitorlafelülettel rendelkezett és megfelelt a saját osztályelőírásának. Sajnos a második világháború előtt, alatt és utána mindig valamelyik frissebb, gyors versenyhajót az öreg nagyhajósok ki akarták tiltani a Kékszalagról; először a 22 Binnen-yollékat, majd a Csillaghajókat, később a Solingokat. Nemcsak azért, mert ezek a hajók gyorsabbak voltak a kis és középszelekben, hanem mert versenyzőik is felkészültebbek voltak a nagyhajósoknál. Tisztelet a kivételnek. Sajnos a média az 50-es, 60-as években egyáltalán, vagy csak nagyon keveset foglalkozott a vitorlás sporttal mert a fennálló politikai hozzáállás szerint ez „úri sport” volt. Többen szerettünk volna újságírókat a vitorlás sportnak megnyerni.

1963-ban a Magyar Vitorlás Szövetség elnöksége végre engedélyezte a Csillaghajók részvételét a Kékszalagon.

Peterdi Pállal az 1960-as olimpián, Nápolyban ismerkedtem meg. Ő akkor már ismert humorista és sportújságíró volt, remek cikkeket irt főleg a vízisportokról, úszás, vízilabda, kajak és kenu versenyekről. Arra gondoltam, hogy őt kellene meggyőzni arról, hogy a vitorlás sport is kemény sport, mind a pályaverseny, mind a túrverseny és arról is érdemes írni. Sikerült is 1967 kora tavaszán beszerveznem. Kispályás tornatermi foci meccsünk volt a színészek ellen a Kertész utcai tornateremben, utána ugyanott a Művész S.K. éttermében vacsoráztunk. Mellettünk lévő asztalnál ült Pali egy nagy társasággal, jó hangosak voltak. Újságírók, színészek, vízipólósok. Tréfásan megkérdezték Palit, hogy résztvesz-e a Kékszalagon. Elég fitymálva válaszolt, hogy számára az nem egy szám csak „üldögélni egy hajóban”. Kaptam az alkalmon és átültem az asztalukhoz, megkérdeztem:

– Valaha is versenyeztél vitorlás hajóban?
– Nem. – mondta.
– Gondolod, hogy egy 20–30 órás versenyzést végig tudnál csinálni?
– Mire gondolsz? – kérdezte Pali.
– Arra, hogy meghívunk Ribiánszky Józsi versenyzőtársammal egyetértésben harmadiknak, hogy a bőrödön tapasztald, hogy milyen egy vitorlás túraverseny, túraversenyen ugyanis hárman is indulhatnak Csillaghajóban.

Szó szót követett, végeredmény az lett, hogy kezet adott rá, hogy eljön harmadiknak, ahogy ő később írta, „tőkesúlynak”. Hetekkel előtte többször lejött Balatonföldvárra ismerkedni a Balatonnal, hajóval, az emberekkel. Igy utólag bevallom, elég „sűrűn” voltunk a fedélzeten, ha fújt a szél.

Egyszer egy júniusi napon csak késő délután értünk rá, 3 után értünk le a BFöldvárra, remek szél fújt, Dolesch Iván szokásos edzői „játékát” űzte és azt az utasítást adta, hogy hozzunk egy követ a Révfülöpi mólóról. Minden fordulónál Palinak a dekk alá kellett bújnia, hogy Józsi és én is átférjünk a bumm alatt. Mire elértük Révfülöpre az ÉNy szélben, teljesen átáztunk mind a hárman, de megtanultuk, hogy hogyan lehet háromnak is gyorsan mozogni a hajóban. Pali itt már kezdte érezni, hogy ez mégsem egy csak „hajóban üldögélő” sport. Felvettük a kötelező követ Iván számára. Visszafelé óriási rohanás volt a kikötőig; „Józsikámmal” végig kurjongattuk, ahogy hullámról hullámra siklottunk. Közben Palinak folyamatosan mindenre volt valami poénos megjegyzése, remek humorát még a dekk alól sem hazudtolta meg. Fantasztikus naplementében értünk haza. Partot érve Pali mindenkinek lelkendezve mesélte élményeit.
Később kis szélben is edzettünk a „nagyverseny” előtt, nagyon megszerettük Palit a meg nem szűnő anekdotázó, humorizáló stílusát, szerénységét és a hajóban tanusított mozgáskultúráját, alkalmazkodó képességét.

Aztán eljött az utolsó hét a Kékszalag előtt, én átbicikliztem öreg barátomhoz Kovács Béla bácsihoz, aki Kékszalag specialistának számított, hiszen háromszor is megnyerte a Kincsem II, Kincsem III, Kincsem IV Binnen yollékkal ezt a rangos versenyt. A meteorológia meleg nyári időt, változó irányú, de főleg nyugati szelet, napsütést, éjjelre teliholdat jelzett. Béla bácsi jelszava, amiért mentem: „csakis a déli part mentén!”

Palitól két dolgot kértem hozza el a pipáját, hogy a gyenge szelet jelezni tudja a pipafüsttel, vegye birtokába az egyetlen nagy szivacsot, és amikor látja, hogy az önöblitőn szivárog a víz, azt szívja fel, nyomja ki.

A verseny előtti napon Józsival felvitorláztunk az északi partra az Előrébe ahol „Kefe”, Kővári Karcsi szeretettel fogadott és biztosított, hogy hajónkat baj nem éri. Pali értünk jött autóval, hogy visszavigyen Bföldvárra hogy a saját ágyunkban alhassunk. A tihanyi komp felé tartottunk.
„Mindenkit hívok fagyizni,” mondtam, így az apátság melleti cukiba betértünk, dög nyári melegben a cuki tele emberrel. Alig kaptunk asztalt. Végre jött a remek fagylalt, előttünk ragyogott a Kis-Balaton. Szél semmi. A mellettünk lévő asztal megüresedett és mint a villám egy fiatal nő érkezett, gyorsan leült. Tempónyival később egy agresszív férfi is leült. Ebből nagy vita lett.
„Mindjárt összeverekednek,” gondoltuk mind a hárman. Pali kicsit oldal fordult a gyönyörködésből, unottan kivette a szájából a pipáját és így szólt:
„A hölgy ülve érkezett”, ez természetesen óriási derültséget keltett a teraszon, a férfi elkotródott.

Másnap, szombaton 9-kor rajt Füreden. Enyhe északi breeze, fent rajtoltunk a nádnál. Alattunk a ”Tramontana” 8R elrohant Kenese felé. A bójánál 10-ikek lehettünk, irány Siófok. Mind lasabban jöttek az északi szélcsíkok, de tudtuk tartani a helyünket. Betartottuk az előre megbeszélt taktikát a déli marás vonalán maradtunk végig a tihanyi cső felé. Az utolsó 500 méteren egy frissüléssel felettünk jó páran elhúztak, de a tihanyi hegy takarása miatt mindenki leállt. Harminc negyven hajó állt egy sorban a rév előtt. Mi voltunk a legalsó hajó a bójasoron belül. Az új breeze nyugatról jött, mi kaptuk meg elsőnek, legalul. Szinte „kivágódtunk” a mezőny elé. Fantasztikus látvány volt hátranézve, az egész mezőny ott állt a révnél. A klub motorosunk a „Huba” tele drukkoló klubtársakkal, újságíróval óriási dübörgéssel és éljenzéssel haladt. Jutasi Tomi motorvezető, az „Il silentio”-t fújta a trombitáján nekünk. Az újságírók legfőképpen Peterdi Pali miatt jöttek megnézni a versenyt. Pali izgalmában felszívta a vizet a szivaccsal és azzal mozdulattal amivel kinyomta volna belőle a vizet, be is dobta a Balatonba. Hát az elment. A minket követő sok hajó látványa mögöttünk kárpótolt mind a hármunkat a szivacsért. Mi folytattuk a frissülő nyugati szélben a déli parti menetet, legtöbb hajó, azok akiket láttunk, felhúztak az északi partra. Később a nyugati szél leállt, illetve az egyre jobban felerősödő parti szél elnyomta azt. Így vitorláztunk egészen Keszthelyig. Kértem Palit gyújtson rá a pipájára, mert gyengült és változott a szél. Nagyon csendesen válaszolt: „A kocsiban felejtettem a telepen.”

Éjjel egykor fordultunk Keszthelynél 12-ik helyen. Tartottuk magunkat a déli parton visszafelé is, most már inkább hátszélben. Kértem Palit vegyen fel minden meleg ruhát mert hideg lesz, menjen ki a hajó orrába, ott feküdjön hasra, fogja jól a hajó orrát és ne mozogjon. Többször kellett az éjjeli menet alatt hinaraznom, nem volt kellemes a hideg viz, de éjszaka nem lehetett látni a hinármezőket, és a Csillaghajó tőkesúlya és a kormánya nagy lelkesen felszed minden hínárt. Ettől néha teljesen megálltunk.

Reggelre értünk vissza a csőbe, előttünk volt két 30-as Schärenkreuzer a „Trinidad”, a „Kékmadár”, öt-hat Csillaghajó, a középen kicsit hátrább a „Tramontana” körvonalait lehetett kivenni. Ahogy jött fel a nap úgy kezdtük levenni magunkról a rétegeket „Ribivel”. A végén megint csak fürdőruhában voltunk, nagy napvédő kalapokkal. Síri hang a hajó orrából:

– Nagyon melegem van, mozdulhatok?”
– Te Atya Isten, ez a szegény humorista még mindig éjszakai menetfelszerelésben van, teljesen elfelejtkeztünk róla a nagy hátszelezésben.
– Gyere, gyere vissza, vetkőzz le, legyél megint tőkesúly a körünkben!”

Így értünk reggel kilenc körül lassan vánszorogva a tihanyi kikötő magasságába. Palinak „remek” ötlete támadt:
– Gyerekek, én kiúszom Tihanyba, 70 kilóval könnyebbek lesztek!
– Nem lehet, drága humoristám, mert Te is be vagy nevezve.

Vagy 10 hajó érkezett íigy 200 méterrel a cél előtt teljesen egy sorban. Csak lassan csúsztunk előre. Mint később megtudtuk, célfotó döntötte el a helyézéseket, első lett: „Trinidad” Debrőczy Tiborral a kormánynál, a második: Csillaghajó Gereben Gábor Bányai Pistával, harmadik: ismét Csillaghajó Kádár András Koltay Gusztival, mi hárman hetedikek lettünk. Az első tiz hajó harminc másodpercen belül futott be.

Egy órával miután befutottunk remek szél jött északnyugatról, örömünkben hazavitorláztunk Balatonföldvárra. Nyolc éves Zsolt fiam fogadott a Huba stégnél, kérdezte Palitól:
– Hányadikok lettetek Pali-bácsi?
– Nem tudjuk, csak azt, hogy a „Trinidad” egy orrhosszal nyerte, célfotó dönti majd el a többit.
– Te kormányoztál, Pali-bácsi? – így Zsolt.
– Nem, nem, azt legtöbbet apukád csinálta.
– Húztad akkor talán a fokkot?
– Nem, nem azt legtöbbet a Ribi húzta.
– Te mondtad, hogy merről fúj a szél?
– Nem, nem azt is csak ők ketten tudták.
– Hát akkor mi a fenének voltál a hajón? Tőkesúlynak?
– Igen, igen, tőkesúlynak – válaszolta Pali nagyon csendesen.

Így született meg Pali későbbi híres riportja, ami több újságban és könyvben megjelent: „Tőkesúly voltam a Kékszalagon”.
Megittunk egy egy üveg sört, Pali lefeküdt és másnap 10-ig fel sem ébredt, annyira fáradt volt a naptól, a széltől és a sok új élménytől. Nagy élmény volt nekünk is „Józsikámmal” ezzel a remek humorú sportemberrel huszonöt órát végigversenyezni.

TELEGDY ISTVÁN, Napa, Kaliforniából, 2005 februárjában