Az utolsó „nagy öreg”

Hozzá tartozott a Balatonhoz, mint a földvári kikötő, pedig milyen rég nem is járt erre mostanában…

Szelleme a mai napig velünk van a vízen, a hajóinkban…

A vízzel kötött barátsága a kajakozással kezdődött. Versenyzett, majd mint edző is dolgozott. 1948-ban ismerkedett meg a vitorlázással. Az akkori szisztéma szerint kiemelték munkahelyéről, és kinevezték a Honvéd sí edzőjének. Később rábízták a vitorlásszakosztályt. Iván megfelelt az elvárásoknak, nagy szeretettel végezte munkáját, örömét lelte benne. Hamar kibontakozott a tehetsége, kimagasló eredményeket ért el Földváron. Generációkat nevelt és oktatott. Mindannyian kaptunk tőle valamit, egy jó szót vagy szidást. Szigorú volt, legszigorúbb talán önmagához.

Hosszú ideig volt szövetségi kapitány, az edzőtanács vezetője. Edzőgenerációk tanultak tőle a Testnevelési Főiskolán. Sikeres ember volt, sokat dolgozott érte.

Több kitüntetést érdemelt ki élete során: a Sportérdemérem ezüst és arany fokozatát, a mesteredzői címet a TF rektora adományozta neki, Munkaérdemrendet kapott, mert akkoriban még nem volt kitüntetés az életmentők részére. Huba motorosával mindig ott volt, ahol emberek kerültek viharba, ahol életet kellett megóvni.

Harminc évig, 1982-ig dolgozott Balatonföldváron. Ekkor 70 évesen elhagyta szeretett klubját, korábbi sikereinek hátat fordítva távozott.

Az OMFB vitorlásszakosztályában, majd az MTK-ban még évekig tevékenykedett, de már nem volt a régi.

Sok minden elromlott körülötte. Ekkor búcsút mondott a Balatonnak. Befejezte a munkát, pedig fizikailag ragyogó kondícióban volt, naponta futott, télen síelt.

Amit Ő nem tudott a vitorlázásról, azt talán nem is érdemes tudni.