Van, aki e nevet nem ismeri? – Dolesch Iván

Nincs vita abban, hogy Dolesch Iván a honi vitorlássport egyik legérdekesebb személyisége. Szinte hihetetlen, de ebben az évben tölti be 80. életévét. Akik irigylik őt, legtöbben azért teszik, mert Iván évtizedekkel fiatalabbnak látszik: úgy tűnik, hogy esetében megállt az idő. Mostanában nem látják a tó környékén, pedig sokáig elképzelhetetlen volt nélküle a versenyvitorlázás. Dolesch Ivánnal Dulin Jenő beszélgetett.

Azt mondják: Dolesch Iván még nem tudott olvasni, amikor valaki felolvasott neki Verne Gyula egyik regényéből, és ez olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy végig kísérte vízi életének minden állomását. Akik közelebbről ismerik őt, tudják, hogy a vízzel való barátsága a kajakozással kezdődött. Előbb mint versenyző, majd mint edző dolgozott. Közben a síeléssel is megismerkedett, s akik látták, azt mondják, ezt sem hétköznapi szinten tudja. Újabb fordulatot hozott életében, hogy 1948-ban egy 50-es hajóval volt módja túrázni, majd 1949-ben egy 25-ös jolle boldog tulajdonosává vált. Ezzel a hajóval később versenyzett is, Schalbert Gyula kormányzása mellett. Amikor a vitorlássporttal kapcsolatba került, nehéz idők jártak.

– Gyári munkahelyemről – a Goldbergertől – a kor szokásának megfelelően kiemeltek és rám bízták a Honvéd sí, majd később a vitorlás szakosztályát. Ez nagy kihívást jelentett számomra. Ma is az a felfogásom, hogy az ember olyat csináljon, amit szeret, és ha azt jól végzi, számára nagy örömet jelent. A kezdet, az ötvenes évek, érdekes időszak volt. Keserű volt azoknak, akiktől elvették a sporteszközeiket. A klubokban sokféle ember volt jelen, és mivel az eszközök előállítása (hajó, veret, vitorla) nem volt igazán megoldottnak tekinthető, összefogtak. Ki mihez értett, azt csinálta, vereteket készítettek, vitorlát varrtak, karbantartottak. Később jobbak lettek a lehetőségek. 1951-től 1982-ig dolgoztam Földváron, az utolsó években mint nyugdíjas az akkori Budapesti Spartacusnál. A cégtáblát persze többször átfestették.

– Úgy gondolom, hogy ugyanúgy kellett a vitorlát behúzni, kormányozni, vagy kiülni a hajót, számomra ez ilyen egyszerű. Nagy erőt jelentett, hogy a szakosztályon belüli közösségek, a szakosztályok egymás közötti kapcsolata, a hangnem kifejezetten jó volt, a kölcsönös segítségnyújtás heghatározta a vitorlázás “arcélét”.

Volt fegyelem a pályán és érvényesült a sportszerű magatartás a klubon belül és a klubok között is.

– A szakosztályok jobban együttműködtek, mivel nem volt megfelelő versenyhajó gyártás és külföldről sem tudtunk beszerezni, ezért mindenki épített, karbantartott ahogy tudott. Veretkészítés sem volt, mindenki maga készítette ami kellett. Vitorlát főként a hajógyárban csináltattunk. Vitorlaszabással és varrással foglalkozott még Puskás “Ubul” és Dr. Kompholty Tivadar is. Nem is voltunk eredménytelenek, sőt szakosztályunk egyre inkább az élvonalba került. A váltás 1956 után következett be, aminek több oka is volt; először is könnyebben lehetett külföldre utazni. A másik: igen sok versenyző – mégpedig jó versenyző – távozott el az országból. Ők kapcsolatban maradtak velünk, tudósítottak bennünket arról, hogy mit láttak külföldön, ötleteket továbbítottak, rajzokat adtak, és mi azokat megvalósítottuk. Így sikerült némileg közelítenünk a magasabb színvonalhoz.

– Azt mondják, hogy az a versenyző, aki nem tud eredményt elérni, az elmegy edzőnek. Na, ez rám is vonatkozik, de ne vicceljük el a dolgot. Az a véleményem, hogy adni öröm, a kérdés csak az, hogy amit adok, az érték-e. A Honvédban egy-két év után a versenyzőim elsők voltak, és sokáig azok is maradtak. 1956-ban a jó versenyzők elmentek, csak kevesen maradtak. Itt néhány év után újból az elsők között voltunk. Mint vezető edző, vagy mint szövetségi kapitány, úgy gondoltam – s gondolom ma is – az a kedvező, ha egy egyesületnél nemcsak egy jó szakember van, hanem több.

– A válogatott keret embereit nagy számban a Spartacus emberei adták, ezért voltak az edzőtáborok Földváron. De tavasz előtt, vagy kora tavasszal Füreden is tartottunk edzéseket, mert ott éppen a szívkórházi uszodai lehetőségek miatt jobbak voltak a körülmények. Egy sportágban, ha az kilép a nemzetközi porondra, sok munka kell. Zseniális versenyző nagyon kevés akad. De a sok munka mindig meghozza a gyümölcsét.

– Úgy érzem, hogy aki vezet, az a tetteiből ítélve nem mindig szimpatikus. Én mindig a cél érdekében tevékenykedtem, és ezért biztos nem voltam mindig népszerű. De mindig céltudatos voltam. Gondold meg; megkövetelni azt, hogy valaki erőnléti gyakorlatokat csináljon, fusson, hogy sportszerű életet éljen, sok vízi edzésen vegyen részt, bizony nem hálás feladat. Ezenkívül a mi sportágunkban még a természet viszontagságos helyzeteivel is meg kell birkóznunk. Egyszóval keménynek kellett lenni.

– Minden dicsekvés nélkül mondhatom, több kitüntetést is kaptam, életmentésért Munka Érdemrendet, mert akkor még nem volt Életmentő Érdemérem. A Sport Érdemérem Arany Fokozatát egy esetben az Ezüst fokozatát kétszer adták át. Nekem a legmegrázóbb, és máig is nyomot hagyó emlékem a “Pajtás” motoros borulása volt, ha jól emlékszem 1951-ben. Az emberek mentése, és versenyzőim helytállása ma is megrázó emlékem. De ha magamba nézek, ez a legnagyobb kitüntetésem. Inge alól egy kis medált vesz elő, mutatja. Egy kimentett kislány édesanyja keresett meg az esemény után, és ezt ajándékozta nekem. A mai napig is viselem.

– Egyszerű srác voltam, s amit elértem, azt majdnem teljes egészében magamnak köszönhetem. Többet, jobbat csinálni, mindig is erre törekedtem. Átláttam, például, hogy ma nincs megfelelő szisztéma a vitorlás oktatásban, a versenyzők nevelésében. Azt gondolom viszont, hogy hiába mondanám, mert a maiak mások. A legnagyobb csalódásom, hogy az utánam jövők fejlődése számomra nem egyértelmű. Ők nagy menedzserek, sokkal jobbak mint én voltam, de az edzői munka nem csak menedzselés kérdése. Nem hinném, hogy ha bármit mondok, annak megfelelő visszhangja lenne.

– A csúcsra csak átgondolt, szisztematikusan haladó tervekkel lehet feljutni. Úgy érzem – és ez nem csak a vitorlássportra vonatkozik -, mostanában csak az elsőkkel törődnek. Ez nagy hiba.

– Úgy gondolom, hogy nekem 30 éven keresztül nem volt sima, kikövezett az utam. Azután elmentem a Spartacusból, és jelképesen, mire a lakásomba értem, már felkerestek, hogy igényt tartanak a munkámra. Először az OMFB szakosztálya hívott meg, majd néhány nap múlva az MTK is. Azt hiszem újult erővel kezdtem a munkához, mindennel és mindenkivel foglalkoztam. Voltam a solingos keret edzője, de csináltam gyerektábort, és mindent, ami a vitorlázással összefügg. Azután valahogy elromlott minden. És én mindig igyekeztem a kudarcot elkerülni. Úgy éreztem, hogy kudarchelyzetbe kerültem. Megfogadtam, hogy többet nem megyek le a Balatonra. Elég kemény ember vagyok, és nem akarok magammal rosszban lenni.

– Olyan vagyok mint a Jack London által megálmodott figurák. Ők a példaképeim; alulról jött egyszerű emberek, akik adandó alkalommal a maguk által vállalt feladatokban mindig helytálltak. Nekem nem volt egyszerű gyerekkorom. Nagyon korán elhatároztam, hogy valamivé kell lennem. Már a Goldberger gyárban dolgoztam, amikor egy versenyt megnyerve megkérdezte tőlünk a gyár tulajdonosa, hogy mit kívánunk. Én azt kértem, hogy jobban megismerhessem a gyárat. Nem pénzt vagy jutalmat kértem. Azt hiszem, ez a példa bemutatja gondolkodásomat az életről. Egyébként világéletemben a sportot kerestem, mint síelő, kajakozó, vitorlázó és aztán mint edző. Mindig szerettem küzdeni és persze olvasni. Ez volt az életem.

– Miért lennék zárkózott ember? Talán például azért, mert sok különböző emberrel foglalkozom. Ezek között vannak számomra szimpatikus, kedvelt figurák és vannak közöttük olyanok is – ez az életből fakad -, akiket nem kedvelek. Na már most a látszatát is el akartam kerülni, hogy kivételezzek, ezért, ha érzelmeimet a szimpatikusok felé irányítottam, akkor azt éreztem, hogy kivételezek. A jó edző szerintem nyílt, őszinte és mégis kicsit misztikus kell legyen.

Dr. Dulin Jenő: Van aki e nevet nem ismeri?… Dolesch
Hajó Magazin
1. évf, 1993. március–április