Ha kedves halottainkra gondolunk, megjelenik képzeletünkben az arcuk. És – érdemes kipróbálni – szinte mindig ugyanazzal az arckifejezéssel.
Ha Ildire gondolok, a mosolyát látom. Azt a bizonyos túláradót, ami inkább felhőtlen kacagás, mint visszafogott derű. Eleve a visszafogottság nem volt rá jellemző – jó értelemben. Sportember volt, jellemében, fizikai tulajdonságaiban egyaránt. A síelésből került a vitorlássportba, egyetemista korában. Vegyészmérnökként végzett a Műegyetemen, majd ugyanott tanította is leendő szaktársait. A Mélyépítőkben volt Kalóz mannschaft. Abban az időben, korszerű vízhatlan ruhák nélkül, ez nem volt könnyű feladat. Ildi megoldotta. Mint ahogyan két gyermeke sportoltatását is szem előtt tartotta – síeltek és vitorláztak is, itt velünk a Spariban.
A felhőtlen derűt különösképpen értékelnünk kell, mert az élet alaposan megpróbálta. Volt olyan megrázó élmény, olyan fájdalom az életében, amelyet – és most nem túlzok – sokan, akiknek közülünk gyermeke van, nem éltünk volna túl ép lélekkel.
A Spartacus büféjét is vezette egy ideig. Ezt is csupa szívvel tette, a közösségért. Hosszan tartó, súlyos betegség után ment el. Abban bízom, betegágyán újra átélte élete legszebb pillanatait, ezek maradtak meg kísérői az utolsó úton. Például egy raumos menet Kalózzal, Földvár előtt siklatva, a nagy hullámokon…
Gondoljunk rá szeretettel, ne feledjük színes, vagány személyiségét. Igyunk meg az emlékére egy jó melengető felest ebben a hideg őszben.
Kép: Kovács Ilike
Oszi